Nagyon hallgatsz. Fura ez a nagy csend. Főleg most, hogy az egész életem megváltozott egyik napról a másikra. Már nincs időm a felesleges ábrándozásokra, csak a fennmaradásra, a túlélésre koncentrálok. Most sem vagyok magányosabb, mint eddig, legfeljebb nincs kihez szólnom.

Azért az megrendített, hogy az egyszerű próbálkozásom a barátkozásra is ellenállást szült benned. Persze lehet, hogy félreértettem, és csak a közömbösséged nem engedi, hogy számba vegyél. Vagy eleve érzed, hogy én érzek valamit, és ez számodra ciki, mert én nyilván nem váltok ki benned semmilyen érzelmet. Vagy csak negatívokat. Az is lehet, hogy rohadtul idegesítelek, de annál jobban nevelt vagy, mintsem elküldj melegebb égtájra. Annyira azért nem nyilvánvalóak a megnyilvánulásaim. De most már úgyis mindegy. Az én életemben csak most jött el a igazi megpróbáltatások időszaka. De megoldom. Akkor is, ha nem akar eljönni a boldogság ideje. Talán Neked eljött végre. Ez legalább annyira jóérzéssel tölt el, mint amennyira nem. Lehet csak irigy vagyok.

Tudod mit? Írj pár sort, hogy boldog vagy, hogy révbe értél. Így nekem is könnyebb lesz továbblépnem.

Tudod mit? Cseszd meg!

Soha nem leszek Neked elég jó, elég szép, elég okos.

Minek erőlködjek?

Évekig elvoltam a magam kis világában, ha nem is egyedül, de magányosan. Megszoktam, jó volt így. Azt hittem, jót tesz majd a levegőváltozás, de most fojtogat.

És már nem csak magányos leszek, de egyedül is maradtam, és Neked köszönhetően piszkosul boldogtalan vagyok.

Mert a remény nem vész el, csak átalakul. Boldogtalansággá.

Éjszaka Rólad álmodtam. Talán nem véletlenül. Ez volt a második alkalom. Legszívesebben ágyban maradtam volna egész nap, csak ne lett volna vége. Olyan valóságos volt. Éreztem, ahogy a bőröd a bőrömhöz ér, éreztem az illatod, forró lehelleted... Kimondtad nevem, úgy ahogy máskor, és én olvadtam két kezed közt..........

Te jó ég, nem vagyok normális!

Álmokat kergetek, és közben arra várok, hogy csak egy pici jelet küldj felém. Hogy tudjam észre-vettél.

Megőrülök.

Volt pár új arc, és azt hittem befejeztem. Vettem a jeleket, még reagáltam is rájuk kacér, szégyenlős mosollyal. És éreztem túlléptem.

Aztán vissza a valóba, de még mindig azt éreztem, hogy túljutottam mindenen.

Csak addig tartott, amíg ott nem álltál előttem. Teljes valódban. Szemtől szemben.

Ismét elvesztem. Még így is, hogy most is, mint mindig, észre sem vettél. Néha szeretnék eléd állni, és őszintén elmondani, hogy mit érzek, mit gondolok, de nem teszem, mert csak ciki lenne Neked is, de főleg nekem. Így is eléggé nevetségesnek érzem magam.

Elepedek valaki után, aki talán más után epekedik, vagy nem is kell epekednie, és beleborzongok, ha elképzelem, hogy hozzám ér, a kezét egy pillanatra a vállamra teszi, pedig még csak egy kézfogás sem volt köztünk soha. Észre-vétlenül csüngök szavain, néha azt sem  tudom mit jelentenek e szavak, mert közben azt képzelem, hogy csak nekem szólnak, és közben akaratlanul jeleket firkálok egy lapra, amit miután felocsúdtam kábulatomból nem is tudom hogyan tűntessek el.

Az agyam arra int, töröljem ki magamból az egészet, de az érzéseim nem engedik.

Elképzelem, hogy ülök egy széken, mögém lépsz, megmasszírozod nyakam, hogy old a feszültségem, a világ egy pillanatra megszűnik körülöttünk… Aztán magamhoz térek, és beugrik, hogy ez csak az én álmom.

Különben is két hét múlva világvége!

Az idő néha ajándék.

Mondhatjátok, hogy nem vagyok.
Vagyok, csak létem láthatatlan:
méllyé vájódtam, mint a völgy,
behorpadtam, akár a katlan.

Lecsillapodtam. Vagyis csak úgy teszek, mintha. Nem láttátok rajtam, hogy valami nem stimmel? Persze, mert észre sem vesztek.

Észre sem veszel.

Tegnap este egy pohár bor mellett próbálkoztam ama bizonyos sátán kiüldözésével. Még újdonsült külhoni barátommal is szóba elegyedtem, akivel csak az angol nyelv gyakorlása miatt vettem fel a kapcsolatot. Tíz perc bájcsevej után, amikor már én voltam a legbjutifulabb, legszvitibb nőszemély a világon, egy hirtelen szorrival eltűntem az éterből.

Hű, ez azért elég gáz volt.

Nem csak azért, mert nem bírom a nyálaskodást, hanem mert hihetetlen, hogy emberek hogyan képesek másoknak a szemébe hazudni, főleg, hogy több ezer km távolságból ennek semmi értelme. Én, ha mesebeli hősnő szerepét kellene játszani, maximum Poccahontas lehetnék, az is csak egy szarabb napján, de semmiképp nem Hamupipőke, vagy Hófehérke.

Ó én nem vagyok kishitű, nincsenek önértékelési problémáim semmilyen irányban. Az én vonzerőm mindig a lábaimból eredtek, meg abból, hogy diszkrét és megbocsátó voltam. Vagyok. Az vagyok? Nem is tudom. Most is inkább láthatatlanná válok, minthogy bizonyságot szereznék erről. Nem a gyávaságom miatt, vagy mert ciki lenne egy visszautasítás, hanem inkább a lelkiismeretem az oka. Voltam én már szerető, és nagyon régen szeretőt is tartottam, de mindig tisztában voltam vele, hol a határ, és tiszta lelkiismerettel csináltam amit csináltam, mert tudtam, hogy a megcsalt körül már valami nagyon nem jól működött.

Most még a magam körülményeivel sem vagyok tisztában,, nem az ördög választottjával. Hát maradok észre-vétlen, és újra felszólítom őt: HAGYJ MÁR BÉKÉN!

Hát ez most nem jött be.

Az ördög tovább kísért.

Ülök a szobámban, kintről nesz szűrődik át a falakon. Vagy inkább zaj. Egyre jobban kavarodik a bömbölő tam-tam a szokásos furulyaszóval. Mintha a kis hangszer le akarná győzni a mázsás hangfalakat. Esélytelen.

Olyan, mint én.

Ma nem csináltam semmit, csak próbáltam a gondolataim helyes irányba terelni. Nem sikerült. Azt hiszem az ördög bújt belém.

Itt csipked, szurkál, lökdös.

Nem hagy békén. Kezem ökölbe szorítom, de ő kibontja ujjaim. A billentyűkre teszi két tenyerem, és én hiába küzdök. Leírja, amit ő akar:

Vegyél már észre!

Pedig én már megszoktam a láthatatlanságot. Ez tényleg nem tőlem származik.

Zavarban vagyok, pedig felesleges, hiszen ezt a blogot nem olvassa senki. Épp oly észre-vétlen, mint én magam.

Testem a tűz perzseli, miközben próbálok ellene tenni, de nem megy, csak ujjam hegye fagy le, hogy ne tudjam leírni, mit érzek.

„Rajtakaptalak” tekintetedtől arcomba még több vér szökik, nyelni próbálok nagyot, de nem megy, csak fuldoklom a pillantástól.

Ó ez nem is én vagyok. Ez nem lehetek én. Én nem ez vagyok.

Lassan már nem is vagyok. Így leszek Észre-vétlen. Mert az ész tudja, hogy bűn, ha nem az kell, ami a tiéd, de az kell, ami másé. Ám az biztos, hogy ezt nem az agyam teszi velem.

Ezt nem tudom irányítani. Nem tudom, nem tudom, NEM TUDOM!

Csalfa remény…

Egyedül vagyok.

Néha eltűnődöm rajta, hogy tényleg létezem-e.

Descartes segít. Tehát vagyok. De akkor rajtam kívül ezt miért nem érzékeli senki?

Na jó, tudom, hogy láttok, éreztek, talán még észre is vesztek, csak éppen nem foglalkoztok velem. Mert én nem az vagyok akinek szertnétek látni. Játszom a szerepem, ami nem más, mint azaz élet, amit élek. Betanultam a koreográfiát, teszem a dolgom, vagy inkább a dolgot, amit elvártok tőlem. Ha kutya lennék, gyakran jutalomfalatkát kapnék tőletek, de mint ember csak néha egy mosolyt, amiről aztán eldönthetem, hogy valódi elismerés, vagy csak az irigység és gyűlölet leplezése. Netán a közönyé. Ó igen, a közönyt jól ismerem. Olyan, mint egy lepel, én is gyakram magam köré tekerem. Alatta meztelen testem a vágytól ég, bőröm kipirul, levegőért kapkodom. De ti semmit nem vesztek észre, talán csak a béna vigyort arcomon, és a zavarodott pillarebegtetést. Ha nem szólok egy szót sem, akkor azt gondoljátok buta vagyok, de rögtön felmerül bennetek, hogy talán csak azért nem szólok, mert nem akarok hülyeséget mondani, mert annál okosabb vagyok, hogy nyíltan elétek tárjam butaságom. Ha szólok, akkor azt gondoljátok azért beszélek, mert okosnak akarok látszani, pedig nem is vagyok az. Csak okoskodom.