Megőrülök.

Volt pár új arc, és azt hittem befejeztem. Vettem a jeleket, még reagáltam is rájuk kacér, szégyenlős mosollyal. És éreztem túlléptem.

Aztán vissza a valóba, de még mindig azt éreztem, hogy túljutottam mindenen.

Csak addig tartott, amíg ott nem álltál előttem. Teljes valódban. Szemtől szemben.

Ismét elvesztem. Még így is, hogy most is, mint mindig, észre sem vettél. Néha szeretnék eléd állni, és őszintén elmondani, hogy mit érzek, mit gondolok, de nem teszem, mert csak ciki lenne Neked is, de főleg nekem. Így is eléggé nevetségesnek érzem magam.

Elepedek valaki után, aki talán más után epekedik, vagy nem is kell epekednie, és beleborzongok, ha elképzelem, hogy hozzám ér, a kezét egy pillanatra a vállamra teszi, pedig még csak egy kézfogás sem volt köztünk soha. Észre-vétlenül csüngök szavain, néha azt sem  tudom mit jelentenek e szavak, mert közben azt képzelem, hogy csak nekem szólnak, és közben akaratlanul jeleket firkálok egy lapra, amit miután felocsúdtam kábulatomból nem is tudom hogyan tűntessek el.

Az agyam arra int, töröljem ki magamból az egészet, de az érzéseim nem engedik.

Elképzelem, hogy ülök egy széken, mögém lépsz, megmasszírozod nyakam, hogy old a feszültségem, a világ egy pillanatra megszűnik körülöttünk… Aztán magamhoz térek, és beugrik, hogy ez csak az én álmom.

Különben is két hét múlva világvége!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.