Ülök a szobámban, kintről nesz szűrődik át a falakon. Vagy inkább zaj. Egyre jobban kavarodik a bömbölő tam-tam a szokásos furulyaszóval. Mintha a kis hangszer le akarná győzni a mázsás hangfalakat. Esélytelen.

Olyan, mint én.

Ma nem csináltam semmit, csak próbáltam a gondolataim helyes irányba terelni. Nem sikerült. Azt hiszem az ördög bújt belém.

Itt csipked, szurkál, lökdös.

Nem hagy békén. Kezem ökölbe szorítom, de ő kibontja ujjaim. A billentyűkre teszi két tenyerem, és én hiába küzdök. Leírja, amit ő akar:

Vegyél már észre!

Pedig én már megszoktam a láthatatlanságot. Ez tényleg nem tőlem származik.

Zavarban vagyok, pedig felesleges, hiszen ezt a blogot nem olvassa senki. Épp oly észre-vétlen, mint én magam.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.