Tegnap este egy pohár bor mellett próbálkoztam ama bizonyos sátán kiüldözésével. Még újdonsült külhoni barátommal is szóba elegyedtem, akivel csak az angol nyelv gyakorlása miatt vettem fel a kapcsolatot. Tíz perc bájcsevej után, amikor már én voltam a legbjutifulabb, legszvitibb nőszemély a világon, egy hirtelen szorrival eltűntem az éterből.

Hű, ez azért elég gáz volt.

Nem csak azért, mert nem bírom a nyálaskodást, hanem mert hihetetlen, hogy emberek hogyan képesek másoknak a szemébe hazudni, főleg, hogy több ezer km távolságból ennek semmi értelme. Én, ha mesebeli hősnő szerepét kellene játszani, maximum Poccahontas lehetnék, az is csak egy szarabb napján, de semmiképp nem Hamupipőke, vagy Hófehérke.

Ó én nem vagyok kishitű, nincsenek önértékelési problémáim semmilyen irányban. Az én vonzerőm mindig a lábaimból eredtek, meg abból, hogy diszkrét és megbocsátó voltam. Vagyok. Az vagyok? Nem is tudom. Most is inkább láthatatlanná válok, minthogy bizonyságot szereznék erről. Nem a gyávaságom miatt, vagy mert ciki lenne egy visszautasítás, hanem inkább a lelkiismeretem az oka. Voltam én már szerető, és nagyon régen szeretőt is tartottam, de mindig tisztában voltam vele, hol a határ, és tiszta lelkiismerettel csináltam amit csináltam, mert tudtam, hogy a megcsalt körül már valami nagyon nem jól működött.

Most még a magam körülményeivel sem vagyok tisztában,, nem az ördög választottjával. Hát maradok észre-vétlen, és újra felszólítom őt: HAGYJ MÁR BÉKÉN!

Hát ez most nem jött be.

Az ördög tovább kísért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.